|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 9 találat | lapozás: 1-9 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Drumaru, Paul 1997. június 6.Magyar Bálint művelődési és közoktatási miniszter jún. 6-án Bukarestben, a Magyar Köztársaság Kultúra Házában Pro Cultura-díjjal tüntette ki Paul Drumaru bukaresti műfordítót a magyar kultúra terjesztésében végzett kiemelkedő teljesítményéért /Romániai Magyar Szó (Bukarest), jún. 9./1999. december 11.Kolozsváron dec. 9-én a Reményik Sándor Pincegalériában bemutatták a Kriterion Könyvkiadó két legújabb kötetét - Lucian Boia: Történelem és mítosz a román köztudatban és Paul Drumaru: Transland. Paul Drumaru két kötetnyi versfordításának alcíme - Az én magyar költőim. Harminc év munkájának eredményeként 28 ezer verssorban, 940 oldalon, 18 magyar költő (Szilágyi Domokos, Kányádi Sándor, Radnóti Miklós, Pilinszky János, Markó Béla, Kovács András Ferenc stb.) verseit tolmácsolta román nyelven. - Lucian Boia kötete a nagy vihart kavart 1995-ös könyvének magyar nyelvű fordítása. Sokak szerint ez az a könyv, amelyre nyolcvan éve várt a romániai társadalom. Forradalmi munka, a román történelem kritikai szemlélete. Boia vallja: "Minden nemzetnek megvan a maga történelmi mitológiája. Semmi sem világít rá jobban a jelenre és a jövendő felé választott utakra, mint az a mód, ahogyan a társadalom magáénak vállalja múltját." /Erdei Róbert: Két könyvbemutatóra. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 11./2002. október 4.A restitúciós törvények mielőbbi alkalmazását, a magyar egyházi és közösségi javak gyakorlatban történő visszaszolgáltatását szorgalmazta Mádl Ferenc magyar köztársasági elnök okt. 3-án Bukarestben, a román parlament két házának elnökeivel és a parlamenti magyar baráti csoportok tagjaival folytatott tárgyalásán. Mádl Ferenc a bukaresti református Calvineum-temetőben katonai ceremónia keretében helyezte el az első világháborúban elhunyt magyar katonák leendő emlékművének alapkövét. Az ideiglenes kopjafát katolikus, református, evangélikus és ortodox lelkészek szentelték fel, tövéhez Mádl Dalma asszony helyezett virágcsokrot. A bukaresti egyetemen a magyar államfő a román-magyar együttműködés új perspektíváiról tartott előadást angol nyelven. A magyar államelnök megtekintette a dél-kelet európai bűnözés megelőzési központot (SECI), amelynek jelenlegi igazgatója Bánfi Ferenc magyar rendőrtábornok. A szenátus elnökénél Mádl Ferenc felvetette a csíkszeredai magyar konzulátus ügyét. Nicolae Vacaroiu a magyarországi románság helyzetének további javítására kérte a magyar elnököt. Valer Dorneanutól a magyar államfő az aradi Szabadság-szobor végleges elhelyezését és a magyar egyházi és közösségi ingatlanok gyakorlatban történő visszaszolgáltatását kérte. Bánfi Ferenc a Szabadságnak elmondta: a SECI-központ az első olyan bűnüldözési együttműködés a délkelet európai országok között, amely bizonyítja, hogy ezek az országok közös célokat képesek megfogalmazni, közös érdekeket találhatnak. A bukaresti SECI-központban 11 ország 18 összekötő tisztje dolgozik, küzdenek a kábítószer-kereskedelem, embercsempészet és terrorizmus ellen. Mádl Ferenc találkozott Emil Constantinescu volt elnökkel, ezt követően pedig Ion Iliescu államfővel négyszemközti záró megbeszélést folytatott. Mádl Ferenc magas magyar állami kitüntetéseket adott át Czédly Józsefnek, a Petőfi Ház igazgatójának (a Magyar Köztársasági Érdemrend Tiszti Keresztje), Paul Drumaru írónak, fordítónak a magyar irodalom romániai népszerűsítéséért (a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztje), Lőrinczi Gyulának, a Petőfi Társaság elnökének a bukaresti magyar művelődési élet szervezéséért (a Magyar Köztársasági Érdemrend Tiszti Keresztje), Molnár Szabolcs egyetemi tanárnak, a bukaresti Hungarológiai tanszék vezetőjének a tanszéken végzett munkájáért (a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztje), Maya Morgenstern színművésznőnek a magyar-román színházi és filmművészeti együttműködés fejlesztéséért kifejtett tevékenysége elismeréseként (a Magyar Köztársasági Érdemrend Tiszti Keresztje), Geo Serban irodalomtörténésznek a magyar irodalom romániai népszerűsítéséért (a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztje) és Georghe Vida művészettörténésznek a modern magyar képzőművészet romániai megismertetésért végzett munkája elismeréseként (a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztje). Mádl úgy értékelte, hogy a magyar-román viszonyban még sok a tennivaló a két ország és két nép jobb együttműködéséért és igazi megbékéléséért. /Tibori Szabó Zoltán: Román-magyar együttműködési perspektívák. Folytatódik Mádl Ferenc romániai látogatása. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 4./2005. május 18.A Zilahon megjelenő Caete Silvane román folyóirat májusi számában hat magyar költő versét közölte, valamint Paul Drumaru tolmácsolásában József Attila versét. A lapszám beszámolt az április 2-án Zilahon tartott magyar–román költő-találkozóról is. Terjedelmes dolgozatot közölt a lap a Szilágynagyfaluban élő helytörténész, néprajzkutató, szakíró Major Miklósról, akit a National Geographic Society is kitüntetett. /József Attila román kiadványban. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), máj. 18./2007. március 12.Március 9-én kiosztották Nagyváradon a 2006-os év Aranyalma Díjait azoknak a közéleti személyiségeknek, akik az Új Magyar Szó és az Erdélyi Riport hetilap szerkesztői és olvasói szerint az elmúlt esztendőben sokat tettek az erdélyi magyarságért. A két lapot megjelentető Scripta Kiadó immár harmadízben adta át az elismeréseket. Stanik István igazgató-főszerkesztő elmondta, a díj most már hagyománynak tekinthető. „Az idén inkább háttéremberek kapják az Aranyalmát, olyanok, akik napi munkájukkal nem a nagy nyilvánosság előtt kérkednek, hanem a háttérben maradva sokkal többet tudnak tenni magyarságért“ – tette hozzá. Reményei szerint a következő évben a maszol. ro portál révén megvalósul az első romániai magyar internetes televízió. Szűcs László, az Erdélyi Riport főszerkesztője és Salamon Márton László, az ÚMSZ felelős szerkesztője adta át a díjakat. Albert Álmos, Sepsiszentgyörgy polgármestere, Antal Árpád háromszéki képviselő és Cseke Attila kormányfőtitkár-helyettes Politika-közélet kategóriában kapott elismerést. A Társadalom kategória díját Kiss Sándor, a Bihar megyei tanács elnöke, továbbá Borboly Csaba és Kovács Péter, a Miért vezetői kapták. A Kultúra kategória egyik díjazottja Tompa Gábor rendező volt, a másik Dimény Áron színész. Nagy Ágnes, a jegybank igazgatótanácsi tagja vihette haza a Gazdaság kategória egyik „aranyalmáját”, a másik díjazottja Varga Gábor, a találmányi hivatal vezetője volt. A Külhoni magyar személyiségek kategóriájában Radetzky Jenő magyarországi vállalkozó, a Román-magyar Kereskedelmi és Iparkamara létrehozója és Darvay Nagy Adrienne színházkutató vette át a szobrot. A romániai román személyiségnek járó díjat Paul Drumaru műfordító kapta. Végül Bocskor Bíborka lépett színpadra, az „erdélyi megasztár”, aki döntős volt egy magyarországi tehetségkutató versenyen. /Aranyalma „háttérembereknek”. = Új Magyar Szó (Bukarest), márc. 12./2009. április 3.Az utóbbi évtizedek egyik legjelentősebb erdélyi magyar írójára – a múlt év októberében Budapesten elhunyt Csiki Lászlóra – emlékeznek április 3-án a Kolozsvár Társaság főtéri székhelyén sorra kerülő irodalmi esten. A címül választott „Mit álmodsz?” egy 1993-as szövegből való, a magyar irodalom kitűnő fordítójának, Paul Drumarunak tette fel Csiki a kérdést: „Mostanra azt kérdezem már: mit álmodsz? Mennyi az erőd a felejtéshez? Miféle nemlétezők képződnek meg, amikor munka helyett a falnak fordulsz? Nem munka az is, akár a felejtés? Látod magadat olyankor?” /Újratalálkozás Csiki Lászlóval. = Szabadság (Kolozsvár), ápr. 3./2012. április 23.„Nem jósolok napfényes jövőt a könyvnek” – beszélgetés H. Szabó Gyulával1951. január 17-én született Kolozsváron, az első tíz osztályt az akkori 11-es líceumban (ma Báthory Gimnázium) végezte, majd a 3-as líceumban (a mai Apáczai Csere János Gimnázium) érettségizett. 1974-ben végzett a Babeş–Bolyai Tudományegyetem orosz–magyar szakán, 1974–1977 között a siménfalvi általános iskola orosz és magyar tanára. 1977 szeptemberétől a Kriterion Kiadó alkalmazottja, 1985-ig szerkesztő, majd megbízott főszerkesztő, 1990. augusztus 1-jétől a kiadó igazgatója, 1999-től társtulajdonosa. Túl bármiféle metaforán: H. Szabó Gyula könyvek közé született, hiszen anyai nagyapja, Szentimrei Jenő időben-minőségben egyaránt a Trianon után alakuló erdélyi irodalom első vonalának jeles képviselője volt, szülei mindketten tanáremberek, irodalmár, illetve néprajztudós. Mennyiben határozta ez meg későbbi érdeklődési körét, illetve a pályaválasztását? – Biztosan nem kismértékben befolyásolt az, hogy kiről-miről hogyan vélekedtek körülöttem, de például nagyapám „jeles képviselőségét” csak nagyon áttételesen érzékeltem. Mindenekelőtt abból, hogy nem is egyszer fordultak meg nálunk Nagy Imre és Popp Aurel festők vagy Jancsó Béla, György Dénes, Lám Béla és más „jeles bácsik”. De én nagyapámat elsősorban nagyapai minőségében kedveltem nagyon, talán azért is, mert nekem, a legkisebb, vele egy fedél alatt lakó unokának sok minden volt szabad. Nemcsak az ölében ülhettem folyton, de mehettem a szobájába akkor is, amikor dolgozott. Hétéves voltam, amikor meghalt, úgyhogy inkább az érzelmi életemben játszott szerepet, nem a szellemi tájékozódásomban. Később, az évek során viszont többször is „felfedeztem” magamnak. Fiatalkorom színház iránti érdeklődésében azoknak a gyerekműsoroknak lehetett szerepe, amelyeket nagyanyám és anyám rendeztek a testvéreim osztálytársaival a tágas ház két egybenyitott szobájában. Kis jeleneteket, népdalokat, szavalatokat adtak elő, meghívták a gyerekek szüleit, barátait is. S hogy könyvek közé születtem, az is minden szempontból igaz, hiszen végeredményben két család – nagyapámék és mi – laktuk a négyszobás házat, vagyis két könyvtár volt szinte mindenütt a szemem előtt. Később mi, a négy fiútestvér is elkezdtük alakítgatni a magunk könyvtárát: nem ritkán négy példányban került a házba egy-egy könyv, s innen vittük szerteszét, ki merre került. – Bölcsésznek lenni természetesen feltételezi a könyvek szeretetét, de még semmiképpen sem jelenti azt, hogy a filológus egész életét a könyvkiadásnak szentelje. Hogyan kezdődött könyvkiadói munkája? – Véletlenül. Kezdjem azzal, hogy már a bölcsészetre való jelentkezésem is egyfajta kitérő volt, hiszen a színház bűvöletében eltelt ifjúkoromban „teátrális álmokat” dédelgettem: színészi adottságaim egyáltalán nem lévén, rendező szerettem volna lenni. De akkortájt, 1970 körül a marosvásárhelyi színiakadémián nem volt rendezői szak, ezért tanácsolta Szabó Lajos rektor (ő is nagyapai „örökség”), hogy végezzek el egy egyetemet, majd posztgraduális képzéssel próbálkozzam. Így kerültem a bölcsészetre: orosz–magyar szakra jelentkeztem, mivel nyolc évig tanultam oroszul, és gondoltam, ott kevesebb lesz a felvételin a tolongás. Diplomázás után egy kedves Keresztúr fiúszéki faluba, Siménfalvára neveztek ki, ott töltöttem ki az akkoriban kötelező hároméves szakgyakorlatot. Közben megnősültem, feleségem, Simonffy Kati a bukaresti televízió nemzetiségi szerkesztőségében dolgozott már, úgyhogy számomra is Bukarest lett az irány. Előbb a Művelődés folyóiratot udvaroltam körül, az akkori főszerkesztője, Kovács János fel is vett volna, ha lett volna szabad státusa, de üresedés a Kriterion Kiadónál adódott. Feleségem főszerkesztője, Bodor Pál beajánlott Domokos Gézának, aki 1977. szeptember 16-ai hatállyal fel is vett. Minden különösebb ceremónia nélkül kiadói szerkesztővé ütött, én lettem a kiadó magyar szerkesztőségének 12. tagja (nyolcan Bukarestben, négyen Kolozsvárt dolgoztak), a képzőművészeti és zenei tárgyú könyvek „felelőse”. Persze foglalkoztam más könyvekkel is… És azóta tanulgatom ezt a mesterséget. – Körülbelül két évtizeden át a Kriterion Kiadó mondhatni összenőtt Domokos Géza nevével: kívülről hősies időszaknak tűnt a 80-as évek elejéig tartó majdnem másfél évtized, nagyon sok – nemcsak jó, de akkor nagyon merésznek számító – kiadvánnyal. Belsősként hogyan élte meg azokat az emberpróbáló időket, milyen volt a szerkesztői közösség, és hogyan vezette Domokos a kiadót? – Egy már nagyon jól működő csapatba kerültem, ugyanis már hét éve működött a Kriterion, ám indulásakor is valójában az Állami Irodalmi Kiadó nemzetiségi osztályának az embereire épült. Feladata volt a nemzetiségi irodalom – magyar, német, szerbhorvát (akkor így kellett mondani), ukrán, jiddis – kiadása, illetve 1971-től indult a Biblioteca Kriterion sorozat, a magyar, német, ukrán nyelvű irodalom román fordításainak sorozata. Kitűnő, mondhatni legendás volt a fordítói gárda: Gelu Păteanu, Paul Drumaru, Gheorghe Olaru, németből Gabriel Gafiţa fordított, de jelentek meg szlovákból, török–tatárból fordítások. Sőt Domokos szeretett volna cigány nyelvű könyvet is megjelentetni, de ezt az elvtársak szigorúan letiltották, akkoriban ugyanis tilos volt arról beszélni, hogy nálunk vannak roma nemzetiségűek. A lényeg az, hogy minden szerkesztőnek megvolt a maga területe, azért is mehetett olajozottan a munka. Az én szempontból egy másik külön „érdekesség”, hogy a kiadóhoz kerülésemmel mondhatni egy időben, 1977 nyarán hivatalosan megszűnt a Sajtóigazgatóság néven működő cenzúrahivatal, az intézmények vezetőinek egyéni felelősségvállalására építve a további tevékenységet. A legtöbb kiadóigazgató megrémült ettől a felelősségtől (nem ok nélkül), de Domokos Géza nem tartozott közéjük. Épp ellenkezőleg: 1977-től 1982-ig a kor viszonyai között nagyon is kockázatos könyvek sora jelent meg. Arról például egyetlen szót sem lehetett ejteni, hogy Trianon után egész Erdélyben sorra tűntek el a magyar történelmi vonatkozású szobrok. Károly Sándor önéletírásának 1979-es kiadásában viszont némi anekdotikus éllel olyasmit ír le, hogyan verte a „fütykös szél” az aradi Kossuth-szobrot. De „életveszélyesnek” volt mondható a Székely Oklevéltár új sorozata, a Moldvai csángó népművészet és még sok hasonló kiadvány. A lényeg az, hogy Domokos Géza jól ki tudta használni a kedvező szelet. Olyan vezető volt, aki mindig dicsérte a kollégákat, és az esetleges hibákból sokat magára vállalt. Derűs, nyugodt egyéniségével sikerült nyugodt légkört teremtenie a kiadóban is. A 80-as évek elején aztán, ha jól emlékszem, egy 1982-es pártplénum után újraszervezték a cenzúrát. Amilyen nagy garral hírelték ’77-ben a megszűntét, annyira fű alatt intézték az újraindítást. A mi cenzorunk Pezderka Sándor elvtárs volt, aki az égvilágon mindent figyelmesen elolvasott. A kiadói terveket is. Rövidesen már nemcsak kitanácsolt címeket a tervből, de „be is segített” jobbnál jobb címekkel. Néha azért ezt a nagy „éberséget” is sikerült kijátszani, hisz a kiadóban csak Dulea-sorozatnak becézett könyvek egyikében közzétettük az 1918-as gyulafehérvári határozatokat, amiről egyébként tilos volt beszélni-írni. A kéziratot nyomdába kísérő referátumon lehetett bármennyi aláírás, ha nem „szerénykedett” ott a sarokban a Pezderkáé is, nem lett belőle könyv. 1985-ben aztán ránk jött a Dulea-bizottság. Ez a hírhedett brigád felmérte, majd elemezte a kiadó tevékenységét. Lényegében megfélemlítés volt a szándékuk, úgy távoztak, hogy nem tudtuk igazán, mi lesz velünk. Úgy tűnik, hogy az elvtársak végül az elszigetelés mellett döntöttek, nem akarván áldozatot kreálni sem Domokosból, sem a kiadóból. 1985-től kezdtek ránk erőltetni könyveket, vagyis nemcsak kivettek címeket az éves tervből, hanem betétettek újakat. – Melyek azok a korabeli képzőművészeti-zenei kiadványok, amelyekre a legszívesebben, legbüszkébben emlékszik vissza? – Mindenekelőtt a képzőművészeti kismonográfiákra. Maga a sorozat már elindult azelőtt, hogy én odakerültem a kiadóhoz, az én első szerkesztésem Murádin Jenőnek a Barabás Miklós Céhről szóló kismonográfiája volt. Murádin tulajdonképpen rögzítette a kötetek szerkezetét, vagyis a monográfiát nagyon pontos és gazdag adattár és könyvészet egészítette ki. 1988-ban viszont az egész sorozat kikerül a tervből, éppen Duleának „köszönhetően”, aki azt mondta, hogy „csak egy román valóság van, azt nem lehet románul vagy magyarul festeni, vagyis nincs külön képzőművészet, s így külön sorozat sem lehet”. Nem is olyan nagyon ismeretlen szöveg, ugye?! Másik könyv, amire büszke vagyok, Jordáky Lajos Az erdélyi némafilmgyártás történetéről (1981) szóló kötete, amit a szerző sajnálatosan korai halála után sikerült előásnom, és nemcsak nagy közönségsikere lett, de szakmai körökben is nagyra értékelték. Hasonló siker volt a 80-as évek elején megjelent Erdélyi Lajos-könyv, A zsidó temetők művészete (1980). A zenetudományi írások szerkesztése rendjén László Ferenctől tanultam rengeteget. Az 1980-ban megjelent Bartók Béla Tanulmányok és tanúságok című, rendkívül fontos munkája és az általa gondozott Bartók-dolgozatok (1981) és A 101. esztendő (Bartók, Kodály, Enescu) című zenei publicisztikakötete megbeszélései mind megannyi tartalmas továbbképzést jelentettek számomra. – A nyolcvanas évek második feléről már érintőlegesen beszéltünk, arról, hogy a könyvkiadás is nagyon megsínylette ezeket az ordas időket. Térjünk még vissza egy kicsit arra, hogyan élte meg, élte túl a Kriterion? – Nem volt leányálom. Időnként kezembe akadnak azok az előjegyzési naptáraim, melyekbe Pezderka elvtárs intelmeit, „javaslatait” írtam. Talán nem lenne érdektelen egyszer közzétenni. Gyanús volt már akkoriban minden: a világirodalom csakúgy, mint a hazai szépirodalom, nem is beszélve az önismereti tematikákról. Ha megnézzük azoknak az éveknek a „termését”, azonnal látni, mennyire csökkentek az irodalmi értékek. A Sütő-könyvek például egyszerűen „kihaltak”, de a verseskötetek kiadása is kínszenvedés lett. Lászlóffy Csabának az egyik kötetét például nemhogy soronként, de szinte szavanként szálazta át Pezderka, nem volt tekintettel semmire. Szegény költő kétségbeesetten kérdezte telefonon, hogy érdemes-e egyáltalán kiadni a kötetet. A népi kultúrával kapcsolatban sem lehetett semmit becsempészni. Rémálom volt, amikor 1988-ban bevezették a helységnevek kizárólagosan román használatát. Megjelentek a körülírások, a kicifrázott utalásos megnevezések, de abba is belekötöttek. – 1990-től változás: új idők, új gondok. Bukarestből Kolozsvárra – szerkesztőből igazgatóvá. De lassan már ezek a „kezdeti” botladozások is történelemmé lesznek. Hogy lehetne jellemezni most, 2012-ben a Kriterion utóbbi két évtizedes tevékenységét? – A 90-es választások nyomán Domokos Géza parlamenti képviselő lett, és ő kérte az akkori kulturális minisztert, Andrei Pleşut, hogy engem nevezzen ki a kiadó élére. Nem volt könnyű, ugyanis a nagy keresletet alig-alig tudtuk kielégíteni. A nyomdák inkább újságokat nyomtak, ’95-ig semmilyen állami szubvenciót nem kaptunk, a magyarországi támogatások életmentőek voltak, beindult a privatizáció, megjelentek újabb és újabb kiadók, illetve a decentralizáció következményeként széthullt az addig jól megszervezett könyvterjesztés. Sorra szűntek meg a könyvüzletek, egyik városból a másikba nem igazán jutnak el a kiadványok... A kiadásokra kapott magyarországi, illetve a Communitas Alapítványtól kapott támogatás menti meg a céget. Ennek is köszönhetően a 90-es évek végére valamennyire stabilizálódott a helyzet. Javult az olvasók anyagi helyzete, a könyvek kivitelezése is sokat javult a 90-es évek első feléhez képest. Az internet térnyerése aztán fokozatos apadást idézett elő. Eközben a hajdani majdnem monopolhelyzetben lévő kiadónk nagyon visszaszorult. Csak egyetlen példa: 1977-ben én voltam a cég negyvenedik alkalmazottja, most hárman-négyen vagyunk összesen. A 90-es évektől sokan elmentek sajtóba, egyetemre, politikába. Persze ez természetes, hiszen manapság 10–12 kiadói műhely végzi azt, amit annak idején két kiadó – mi és a Dacia – végzett. – A kiadó híres volt különböző sorozatairól. Egyeseket újraélesztettek – mint például a Tékát –, mások egy-két próbálkozás után elhaltak. Indultak viszont újak. Hogy látja ezek jövőjét? – A híres Forrás sorozatot például átadtuk a Mentor Kiadónak, de azóta már kimúlt, s nem is mutatkozik igény az újraindításra. A híres világirodalmi sorozatunk is, a Horizont két próbálkozás – egy Balzac- és egy Mérimée-kötet – után „meghalt”. A Tékát sikerült viszont feltámasztani, mindenekelőtt fiatal kutatók bevonásának köszönhetően. De mintha az újabb nemzedékekből hiányozna az a filológiai igényesség és kitartás, ami szerencsére életre segítette Dávid Gyula titáni munkáját, a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon sorozatát. Ma már a közbeszédet nem igazán érdekli egy-egy megjelenés, illetve általában a könyvkiadás. De a Romániai Magyar Írók sorozatában kiadott, illetve újrakiadott műveink iránt még nagy kereslet mutatkozik, hasonlóan a Történelmi regények sorozat darabjaihoz. És vannak új sorozataink is, mindenekelőtt a Gordiuszra vagyok büszke, ez elsősorban esszéisztikus írásokat tartalmaz, a megjelent szerzők közt pedig hirtelenében olyan neveket tudok említeni, mint Bibó István, Lucian Boia, Miskolczy Ambrus, Balázs Sándor vagy Cseke Péter. És új a különböző városokról vagy vidékekről, illetve egy-egy közkedvelt témakörről összeállított verskötetsorozatunk, ezeket a könyveket is kedveli a közönség. – Illetlenségnek tűnhet könyvkiadótól megkérdezni, mégse vegye zokon, ha arról érdeklődöm, hogyan látja a csupa nagybetűs, nyomtatott KÖNYV jövőjét? A technikai váltás, a hangos könyvek, e-könyvek megjelenése és gyors terjedése mennyiben köthető össze az olvasási kedvvel és vággyal? És – végső soron – hogyan fogja ez meghatározni a Kriterion elkövetkező éveit? – Zokon egyáltalán nem veszem, de túlságosan napfényes jövőt sem tudok körvonalazni. Szerencsére nálam fiatalabb kollégák jobban bíznak a nyomtatott könyv jövőjében. Én nem hiszem, hogy egy nemzedéknél tovább fog élni, bárhogy is nézzen ki, a táblagépen tárolható hatalmas könyvtár bőségesen kárpótolni fogja-e a jövő olvasóit. Olvashatnak verset, prózát, tudományos irodalmat, bárki hozzáférhet eddigi rejtett-féltett könyvritkaságokhoz. Igaz, nem lesz nyomdafestékillata. Némi kajánsággal mondom: egész jól elvagyunk a kódexeket másoló szerzetesek gyertyaillata nélkül is. Maradtunk viszont egy szólásmondással: „körmünkre ég a gyertya”. Nekem más a gondom: a nap ugyanis továbbra is 24 órából áll majd, és a rengeteg információs anyagból vajon lesz-e lehetőség kiválogatni az éppen olvasásra érdemes címet? A kiadó eddig egyfajta szűrőszerepet is játszott, de ennek a mai technikával gyakorlatilag vége: bárki elő tud állítani könyvet. Ám hogy ne zárjuk túl borúlátóan a beszélgetést, elmondanám, hogy hiszek abban: egyszer majd csak meglesz az „első olvasást” helyettesítő segítségféle, a jelenleg uralkodó helyesírási káosz is feltehetőleg egyenesbe fog ismét jönni. Vagyis még kb. tíz–tizenöt évig számítunk a gondosan szerkesztett, nyomtatott könyvre igényt tartó keresletre, igyekszünk az elvárásokat ki is szolgálni, de – bármennyire fájón is hangzik – már készülődünk a zárásra. Molnár Judit. Krónika (Kolozsvár) 2012. november 7.Bemutatták Markó Béla újabb román és magyar nyelvű szonettkötetétMarkó Béla román és magyar nyelvű újabb szonettkötetét mutatták be kedd este Bukarestben. Az egyhangúság dicsérete/Lauda monotoniei című kötet 57 szonettet tartalmaz, amelyeket egy év alatt írt a szerző – mondta el a bukaresti nemzeti könyvtárban tartott bemutatón maga a költő. Hozzátette: a szonetteket több mint száz hasonló vers közül válogatták és a kötet egyfajta “érzelmi napló”, hiszen a versek megírásának időpontjaként feltüntetett dátumok valódiak. Kifejtette: nagyon kedveli a szonett kötött formáját, amely ugyan egyhangú, de csodálatos, akárcsak az ismétlődő irodalom, amely mindig a minket körülvevő “kötött” világ értelmére keresi a választ. Daniel Cristea-Enache, a fiatal román irodalomkritikusok egyik legtehetségesebb képviselője kiemelte, hogy miközben a mai írók és költők többsége megpróbálja átlépni és kitolni a különböző műfajok közötti határokat, Markó Béla szigorúan ragaszkodik a szonettformájához. Alex Stefanescu irodalomkritikus szerint a kortárs költők és írók zöme megpróbálja széttörni “a formák ünnepélyességét”, de Markó Béla ezt megőrzi azáltal, hogy tiszteletben tartja a szonett sajátos formai szabályait és ritmusát. A kritikus a szerzőt idézte, aki úgy véli, hogy aki szonetteket ír, óhatatlanul versenyre kel a műfaj nagy mesetereivel, így William Shakespeare-rel is. Stefanescu szerint a romániai magyar költő nem került ki vesztesként ebből a versenyből. Iren Arsene, a Curtea Veche kiadó egyik tulajdonosa emlékeztetett, hogy két évvel ezelőtt kiadták már Markó Béla A kert erotikája/Erotica gradinii című, első román és magyar nyelvű szonettkötetét. Kiemelte Paul Drumaru fordítói munkájának minőségét. A Curtea Veche kiadó kiemelt figyelmet szentel a kortárs magyar irodalomnak, Esterházy Péter és Márai Sándor több könyvét is kiadták már. erdon.ro 2016. január 23.Elhunyt Paul DrumaruA magyar irodalom egyik legavatottabb román fordítója volt. Paul Drumaru január 21-én hunyt el. A neves műfordító, költő, író haláláról lánya számolt be a Facebookon, mint írta, édesapja elment, „hogy az angyaloknak írjon verset”. Drumaru 1938. december 5-én született Gyulafehérváron. Gyulafehérváron és Nagyváradon kezdte tanulmányait, volt könyvelő és könyvtáros a Regionális Könyvtárban, Nagyváradon. Az Alexandru Ioan Cuza Egyetem Bölcsészettudományi Karán végzett 1966-ban, román nyelv és irodalom szakon. 1964-ben részt vett Lunar 11 művészeti csoport megalapításában. Korrektorként tevékenykedett a Chronicle magazinnál, a iași-i Nemzeti Színház irodalmi kritikusa, majd a Kriterion Kiadó szerkesztője volt (Bukarest, 1971-1998). Négyszer nyert magyar műfordításaiért díjat a Romániai Írószövetségtől (1972, 1976, 1981, 1986), szintén műfordításért díjat kapott a Bukarest Írószövetségtől (1996), majd elnyerte az Artisjus díját (Budapest, 1977), a Déry Tibor-díjat (1987), megkapta a Pro Cultura Hungarica oklevelet és plakettet (1997). A Partium című újságban debütált (Nagyvárad, 1957), megjelentek munkái a Tribuna, a Cronica, a Convorbiri literare, a Iaşul literar, az Ateneu, a Luceafărul, a Contemporanul lapoknál, valamint A Hétben, a Magyar Naplóban (Budapest), a Provincia (Kolozsvár), a Viaţa românească, a Secolul 20 és a Lettres intemationales folyóiratokban. A klasszikus és kortárs magyar irodalom olyan alkotóinak műveit ültette át kiválóan román nyelvre, mint Ady Endre, Babits Mihály, Bálint Tibor, Farkas Árpád, József Attila, Kányádi Sándor, Király László, Konrád György, Kovács András Ferenc, Markó Béla, Mózes Attila, Örkény István, Pilinszky János, Szilágyi Domokos vagy Visky András. pazs. foter.ro lapozás: 1-9
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
